Devil May Cry

devil-may-cry-head

Igen nagy igényekkel vágtam neki Dante első kalandjának, különösen mivel a sorozatot a végéről kezdtem el. Kíváncsi voltam milyen is testközelből egy PS2-es stílusteremtő alapmű, ami ennyi későbbi játékra volt hatással. Kivételesen előrevettem mostani kritikám tárgyát mert hamarosan bemutatandó játékok egyikénél utalni fogok a DMC-re és hatására. Ezért gondoltam érdemes azelőtt tisztázni hogy mi is az objektív véleményem a műről mielőtt majd ott hivatkozom. Különös helyzetben vagyok, mert a második és harmadik részt korábban játszottam mint az elsőt, ezért furcsálltam ugyan néhány dolgot, de ígérem majd azokról is írok néhány keresetlen sort későbbi cikkeimben.

devil-may-cry-1

A játék egyike a PS2 pionír játékainak, ezzel aposztrofáljuk azokat amik mai szemmel csúnyák és akkor még lélegzetelállítóak voltak. A Resident Evil-es hagyományok visszaköszönnek a játékmenetben (tárgykeresgélés, kötött kameranézet) de a harc már inkább arcade-os hagyományokra nyúlik vissza mintsem békebeli túlélő horror felmenőire. Nem az első eset, hogy az útkereső játékfejlesztés innovációs forradalmat robbantott ki (pl. Diablo) ám mindenképp jó látni egy ilyen szárnypróbálgatást.

A játék technikája a fix 2Ds hátterek előtt mozgatott 3D-s karakterekkel zsonglőrködik ami elsőre nem szép, idővel megszokható és bevallom a vége felé már szépnek is nevezhető. Mint a legtöbb ilyen érzelmi transzformáció mögött itt is a nagybetűs HANGULAT áll, ami gyakorlatilag élettel tölti meg a démonikus lényektől hemzsegő termeket és szűk gótikus folyosórendszereket.

devil-may-cry-2

A játékkal töltött első héten komolyan rémálmaim voltak egy engem üldöző óriás kő láva skorpióról és egy néma fekete lovagról akik az első két főellenségünk a játékban és szimultán tűnnek majd fel, hiszen mindenkivel többször is meg fogunk küzdeni jó arcadeos-konzolos tradíciók alapján. A fejtörők és rejtvények nem avanzsálják a játékot egy Monkey Island magasságba, de kellemes érzés lesz, hogy agyunk más részei is kattognak majd a pörgő akciók során. Kiemelném az ellenfeleket amikből ugyan nincsen sokféle, de vannak igen ötletesek: az életre kelt gyilkos marionett bábúk a “legkellemesebb” Ravenloftos emlékeimet ébresztik fel, a kaszás wraitheket pedig élvezet gránátvetővel durrogtatni az égből. A pályák terén pro és kontra: megdöbbentem, hogy megint csatorna rendszert kellett takarítanom egy vörös kabátos fickóval, de a megelevenedő kalózhajóval ki lettem engesztelve teljes mértékben.

Érdekes volt, hogy egyik ellenfelünk személyében (a Fekete lovag) Vergilt, a harmadik és történet szerint előzmény rész egyik szereplőjét tisztelhetjük aki csendesen elmúlik általunk, de rendben van, konzol játékok történetétől ne várjál koherenciát.

devil-may-cry-3

Nagy igényekkel kezdtem a játékba és bár elég rövidnek éreztem, ahhoz képest hogy semmilyen extrát nem ad a gép megnyerés esetén nagyon jól szórakoztam. Összehasonlítva a korábban tesztelt DMC utódokkal nagyjából a Gungrave szintjén áll mindazzal együtt, hogy két folytatást ért meg és univerzuma tovább bővül a nextgenre való áttéréssel. Amiben a legtöbb klónja elvérzik (pl. Gits:SAC, FFVII:DoC) az az, hogy a játék/tartalom terén nem képesek egyensúlyba kerülni önmagukkal mert ehhez, úgy tűnik egy Capcomhoz mérhető tapasztalat szükséges a játékkonzolok és akciójátékok terén, amely a Devil May Cryban tökéletesen lemérhető.

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés