Red Faction 2


Imhol az első jelentkező akit bemutatok és összehasonlítanék a PS2-es médiajátékkal, a Killzone első részével. Ha a THQ megtanulna végre játékot fejleszteni...

Szeretem a cyber-punkot, szeretem a diktatúrákról szóló alkotásokat. A Red Faction első része szerencsésnek mondhatta magát, mert akkoriban került kezeim közé, amikor ki voltam éhezve az FPS-ezésre, és eszembe juttatta egy másik Oshi anime, a Dallos (magyar televízió is leadta kétszer!) történetét. Ott az űrben telepített bányászkolónia lázadását élhettük át testközelből, és akkor is minden szemét a nyakunkba szakadt. Voltak űrállomások, metrók, meg mindenféle járgány, amiket meglovagolhattunk. A második rész feladta az első rész bájos hangulatát jelentő űrdiktatúra jellegét, de beerősített egy régimódi cy-fi világképpel. 


A jövőben létező köztársaság katonáit nanotechnológiával vértezik fel, és megalakítanak egy diktatórikus militarista államot, majd a hősöket lecserélendő nanokatona sereget készülnek felállítani. Az ellenállás (a Red Faction) felbéreli a rendszer korábbi hőseiből álló kommandós alakulatot, hogy merényelje meg az állam vezetőjét. Újabb eredeti történet... hát igen, kíváncsi vagyok, a japánok mit hoztak volna ki ebből. 

A cy-fi FPS műfajában sokan talán a Deus ex-et hoznák fel elsőnek, hiszen az ott bemutatott világ állt eddig talán legközelebb a Cyberpunk és a Shadowrun által bemutatott, William Gibson nevével fémjelzett világképhez. A Red Faction II megkísérli ugyanezt az életérzést tévéinkre hozni, egy nanokatona szemszögéből. Teszi ezt sikeresen, a játék 6-7 órája alatt nem is nagyon fogunk unatkozni, és sokszor lehet "fázunk" is majd a körülöttünk magasodó, rothadt világ vizuális megvalósításán (értékelném ha egy játék ezt nem a csatornákkal érné el egyszer). Társaink a játék elején sokban segítenek, és kifejezetten hangulatos egy ilyen pusztító brigád tagjaként megharcolni a magunkét. A történetben még fordulat is akad, (bár hasra esni talán nem fogunk tőle) ami tovább növeli küzdelmünk motiváltságát. Többféle járműbe is be fogunk ugrani, elsősorban a lövő ütegek mögé, de a vezető megfelelően átmegy majd falakon, házakon, hogy elégedettek legyünk.


Rombolni jó, az első rész forradalmi újítása a leamortizálható környezet volt. Több helyütt a továbbjutáshoz, vagy csak hangulati elemként le kell bontanunk a közénk, és ellenségeink közé ékelődött falakat, kisebb épületeket. A romboláshoz számtalan gránát és fegyver áll készenlétbe, ami nagyon feldobja a játékot. Ezek a fegyverek mind rendelkeznek a kötelező másodlagos funkcióval, amik között még szórakoztatók is akadnak (kedvenc shotgununk pl. jelzőrakétákkal gyújtja fel az ellent). Az akció és hangulat terén is elégedettek lehetünk.


Sokat ront az összképen, hogy a játék ronda. Nem, nem egyszerűen csúnya, hanem ronda. Anno a Deus exet is érte részemről ez a kritika, és a Red Faction 2 esetében ez még inkább zavaró, mert a játék többi része egy igényesen megalkotott, jobbféle iparosmunka. A motor (akármennyire is istenítik a dokumentumfilmben) a gagyibb PC-s játékok szintjén mozog: elnagyolt karakterek és pálcika ellenfelek súlytalanul léteznek a motor által életre hívott világban, ami nagyon zavaró tud lenni egy játékban. Fájdalmunkat csökkenti, hogy a játék legalább gyors, és több ellenfél esetén sem lassul le, ami a pörgősebb multikban (van végre CTF) nagyon megnöveli a játszhatóságot.


Összességében, ha a THQ-nál rendelkeztek volna a PS2 hardverének megfelelő ismeretével, akkor a Red Faction II a konzol legjobb FPS-e lehetett volna. Ami igazán érdekes, még így, több sebből vérezve is simán odatesz a Killzone-nak hangulat és összkép terén. Már csak a multiplayer lehetőségek és fegyverek terén is. Ne felejtsük hát el, hogy rombolni jó...

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés