Shadow of the Colossus (by Gulandro)


A legtöbb gamer szerint a legszebb PS2es játék, nagy részük minden idők legjobbjának tartja és a legtöbb játékújságíró is az égig magasztalta. Mély és nyugodt sóhajjal mondhatjuk: nem oktalanul.

"A szél szalad velem az ismeretlen felé. Mellettem talán évek, talán pillanatok szaladnak el, de nem lassíthatok. Véknyába vágom éjsötét paripám és éleset rikkantok az előttünk felemelkedő homokfal láttán. Magasra emelem kardomat és az a nap fényéből nyert erejével távolra taszítja tőlem a kavargó homokszemeket. Szememet a horizontra fókuszálom és tudom, a hegy mélyén megtalálom a következő kolosszust akinek halála közelebb visz engem a boldogságomhoz..."


Vannak mesék amiknek megvan a maguk idejük és helyük az ember életében. Gyerekkorunkban a békából herceggé vált ifjú lelkünk szimbóluma él annyira, mint később a lázadás korában a jobbról-balról életünkbe törő videoklipek lesznek meséink és egy kicsit később, valahol az élet keresztútjának magasságában, szembe találkozunk a konzol játékok által elmondott mesék igazságaival. A Shadow of the Colossus is egy ilyen történetet mond el nekünk.


Sokat gondolkoztam, hogy a Playstation 2 játékbemutatókat a 130 milliós eladást megélt konzol kapcsán melyik játékkal ünnepeljem. Végignéztem gyűjteményemen és megakadt a szemem a SotC oldalán. Szép, elegáns papírkiadás, akárcsak a Ghost in the Shell anime volt karácsonykor, benne 4 mély tónusú kép a kolosszusokról. Mély sóhajtással indítottam el és mint sokszor idáig, az intró világa elvarázsolt olyannyira, hogy még a kamerát sem forgattam közben (pedig lehet a videók közben is, érdemes kipróbálni). Próbáltam összefoglalni magamban mit jelentett nekem ez a játék és arra jutottam többet és kevesebbet is minden más korábbi játéknál.


Objektív szemmel nézve ez egy puzzle játék, egy interaktív kirakós játék nagyoknak. Mind a 16 kolosszus legyőzéséhez más-más taktikát kell alkalmaznunk a kezdéskor rendelkezésünkre álló eszközök felhasználásával. Ez a lista nem hosszú: mágikus kardunkon és íjunkon kívül csupán hűséges és strapabíró paripánkban bízhatunk az óriási lényekkel vívott küzdelemben. Minden egyes megölt ellenfél után tudunk menteni a "monster rape" effekt után, és kerülünk vissza a központi épületbe ahol a testetlen hang megadja a következő célpontunk leírását a maga dörgő-morgó nyelvén amit rossz/archív angol fordításban kapunk meg. Mert miről is van szó? Szívünk japán sztereotip hölgye nincs jól, (meghalt) és mi egy testetlen, legendás hatalommal kötünk egyezséget arról, hogy a szívességünk teljesítése fejében visszaadja nekünk a halál karmaiból a lányt. A "szívesség" annyi, hogy tizenhat gigantikus szörnyet kell legyőznünk a Tiltott Földeken barangolva, egyedül lovunk társaságában. A kérdés adott: mit tennél meg a szerelmedért?


Szubjektív érzelemvilágom a játékkal való foglalatoskodásom idején (is) instabil volt, hála egy valaha volt kedvesem állapotának (nagyon beteg és már rég mással van). Azonban a játék azon pontján mikor aléltan fekszünk a templom hideg kövén és egy átvezető erejéig kedvesünk szemei megrebbennek, ez a volt kedvesem ismét hallatott magáról. A mese életre kel egy külvárosi tetőszoba falai között, és lassan, de biztosan azonosultam (UNION!) hősünkkel aki egyre durvább és megerőltetőbb ellenfelekkel kellett leszámoljon. A harcok folyamán sebeket szerzett és ruhája is egyre rongyolódott rajta, ami még tovább fokozta a játék virtuális passióra hajazó részét. Míg az elején úgymond megszokásból, a vége felé már személyes okból gyilkoltam meg ezeket a lényeket, hogy elveszett kedvesemet visszaszerezzem, azonban elfelejtettem, hogy már felnőttünk és sajnos a mesék velünk együtt nőttek, komolyodtak meg...


Miután befejeztem a játékot egy sötét, késő éjszakai órán lementem a konyhába és főztem egy teát. Mindenki aludt már és én magamban próbáltam kritikusként gondolni a játékra. Hibájául valóban csak annyit tudtam felróni, mint egyik kedvenc PC programomnak, a Blade of Darknessnek: azon kívül ami nagyon jó benne, (harc-harc-lovaglás) nincsen benne semmi más, és jogosan érezheti egy komplexebb kalandhoz szokott játékos "egyszerűnek" azt az élményt, amit a SotC nyújtani képes. Azonban úgy gondolom, hogy a fantázia és az instabil lelkiállapot képes olyan atmoszférát kreálni közénk, és a játék közé, ami maradandó utazássá teheti mindannyiunk számára.

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés