X-treme Express


Korábban nem igazán foglalkoztatott, hogy vajon mi minden történik a fejlesztők boszorkánykonyhájában, mire az adott produkció elkészül, majd eljut a végfelhasználókhoz, azaz hozzánk, játékosokhoz. Egészen így volt ez mindaddig, amíg rá nem találtam az X-treme Express-re. Ezután gondolkodóba estem – hogyan születnek meg a videojátékok? Kell lennie a tervezés korai szakaszában egy pillanatnak, mikor valakinek kipattan a fejéből a kreatív szikra, majd a csapattal közösen igyekeznek körvonalazni, hogy mit is kezdjenek ezzel az ötlettel. Melyik eladható, népszerű stílusba ültessék bele? És itt torpantam meg.


Próbálom magam elé képzelni a Syscom Entertainment-nél uralkodó hangulatot, amikor valamelyik dolgozó azt javasolja, hogy készítsenek egy világbajnokságot, amiben vonatok versenyeznének. Bármilyen versenyt megnevezhetett volna. Bármilyet. Autó. Motor. Jetski. Hószán. Nem-nem, mind túl snassz. Vonat! Zseniális. Napjainkban -kiváltképp nyugaton- jó eséllyel a biztonsági őrökkel dobatnák ki az illetőt, szerencsére ez a cég japán illetőségű, errefelé fogékonyabbak az ilyen elvetemült ötletekre, ráadásul a Densha De Go! és Railfan mozdonyvezető szimulátorok ott megértek már több folytatást, akkor miért ne lehetne valami hasonló, csak jóval árkádosabb felfogású koncepcióval előrukkolni? Bárhogy is történt, az elképzelés nyitott fülekre talált, és 2002-ben végre napvilágot látott, Tetsu-One Densha De Battle! World Grand Prix címen. Akár örökre a szigetországban ragadhatott volna, ám az egyik legkétesebb hírű kiadó felkarolta, átkeresztelte X-treme Express-re, és egy évre rá megjelentette Európában. (azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a játék egy korai randerware fizikai motort használ, ezért láthatjuk először -és utoljára- ugyanazon kezdőképernyőn belül a Midas, és Criterion logókat) Intro sajnos nincs, így indítás után egyből a minimalista menüben találjuk magunkat, ahol a beállításokon túl három játékmód fogad minket. Bemelegítésképp én mindenek előtt a Free opciót javasolnám, ahol rendelkezésre áll az alap harminc (!) mozdony, és hat pálya, ezeknél az ellenfelek ki-be kapcsolására, az időjárás, illetve a napszak módosítására van lehetőségünk.


A játékszabályok a következők; adott egy állomás, ahonnan egyszerre indul el hat vonat, a cél természetesen hogy elsőként fussunk be a (átlagosan 2-3 percre lévő) végállomásra, a dolog ott válik érdekessé, hogy a két pont közti szakaszon a vágányok száma folyamatosan csökken, ráadásul a rengeteg váltósínnek köszönhetően még rövidebb útvonalak is felfedezhetőek. Út közben mégsem a többi vonat lesz a legnagyobb ellenségünk, mivel letéríteni a pályáról ugyanis csak akkor tudnak, ha rosszkor váltunk és bevágunk eléjük, hanem a gravitáció! Ha a kelleténél nagyobb sebességgel haladunk a kanyargós részeken, a vonat elkezd elég valószínűtlen mértékben az oldalára dőlni, amit ha nem korrigálunk a fékezéssel, kisiklás lesz a vége, mi pedig értékes másodperceket veszíthetünk ezáltal. (az easy fokozatra nem érvényes) Két dologra érdemes még odafigyelni. A start előtt ne akarjuk elindulni, mert kapunk pár másodpercnyi büntetést, a végállomás közeledtével pedig érdemes azzal kalkulálni, hogy a vonat nem fog tudni hirtelen lefékezni, tehát ha túlfutunk, azzal még nem nyertük meg a versenyt, vissza kell tolatni a peronhoz.


Az irányítást egyszerűre, mégis jópofára sikerült megcsinálniuk a készítőknek; a gyorsítás-lassítás az analóg kar előre-hátra húzásával szabályozható, a vágányok közt pedig az L1-R1 lenyomásával válthatunk. Kicsit hasonló a zenés ritmus játékok megoldásához, ahogy közeledünk a váltó felé, azzal egy időben fentről lefelé haladó nyilak jelennek meg a képernyőn, ha időben nyomjuk meg a gombokat, a vonat áttér az adott sínpárra. Van még ezen kívül egy R2 vagy körrel behozható vészfék is, aminek a finish előtt van igazából szerepe. A gyakorlás végeztével rátérhetünk a játék érdemi részére, a Grand Prix és Tour (Event) módokra. Az előbbi nevéből adódólag egy bajnokságot takar, lényegében minden pályán oda-vissza dobogós helyezést kell elérnünk a továbbjutásért, míg utóbbinál különböző feladatok teljesítéséért (csak három alkalommal lehet váltani, lökd ki az összes ellenfelet, stb) új vonatok járnak. Low-budget cím ellenére egész tartalmas, a későbbiekben plusz négy pálya, és további 50 mozdonyt lehet behozni, a legtöbb amúgy létező, az adott országra jellemző modellekről lett mintázva, amiknek a festését főleg a nemzeti lobogók színeivel, mintáival dobták fel. (jelzem, a náluk honos orosz kék metro is helyet kapott)


Audiovizuális téren sok mindenre nem szabad számítani, de hát nyilván itt nem ez volt a fő szempont. Változatosságban nincs hiány, száguldozhatunk vidéken, nagyvárosban, sivatagban és hófedte tájakon egyaránt, igaz azt nem értettem hogy az Alpine Way nevű pálya miért egy Egyiptomra emlékeztető helyszínt takar, de lényegtelen. A legrosszabb talán az egész X-treme Express-ben, hogy jó. Komolyan. Annyira bájosan egyszerű, hogy az ember hajlamos megfeledkezni arról az abszurd tényről, hogy mégiscsak száguldó vonatok lökdösik egymást a síneken, a kéz mégse akar pánikszerűen a kikapcsoló gomb felé mozdulni, pedig normál esetben már a Midas logo miatt simán indokolt lenne. Ráadásul különösebben nem terheli meg a pénztárcát se, a PlayStation Store-on ha emlékeim nem csalnak 700, míg a lemezes PlayStation 2 változatot már 990 jó magyar forintért magunkévá tehetjük, így aki nem zárkózik el a hasonlóan félőrült alkotásoktól, annak bátran ajánlom!

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés