Star Wars Ep. I – Jedi Power Battles

A LucasArts-nál annak idején felhúzott kezekkel várták az új Star Wars trilógia első részének megjelenését, hiszen az első hármast már többszörösen elcsépelték a legkülönfélébb platformokon, és a „holtidőben” kitalált történetek is egyre kevéssé tűntek érdekfeszítőnek. Az Episode I szinte megváltás volt. Megnyomták a nagy piros gombot, és a szoftvergyártó gépsor újra beindult.

A JPB Playstation verziója kicsit hamarabb jött ki, mint a Dreamcast-os. Csak néztem bután hogy mi a frász ez? Megy az ember a fénybökővel, szanaszét hasít mindent a pályán, és dől a pont? Esztelen kaszabolás? Na neeee… Egy hithű Jedi-lovag – aki a béke és rend őrzője – nem igazán szokott emberkedni olyan dologgal, ami nem üt vissza, meg különben is. A Lucas Arts vélhetően kapott némi kritikát ez ügyben, mert a Dreamcast változatban a pusztítás már csak a valódi ellenfelekre korlátozódik, minden egyéb berendezés és tereptárgy fénykard-álló. Na azért!

A JPB hűen követi az Episode I történéseit. Összesen tíz, egyre nehezebb pályán kell keresztülverekedni magunkat, hogy eljussunk a végkifejletig, akit ugyebár Darth Maul-nak hívnak. Induláskor öt Jedi-lovag közül választhatunk (Obi-Wan Kenobi, Qui-Gon Jinn, Mace Windu, Plo Koon és Adi Gallia), de a későbbiekben lehetőségünk lesz több rejtett szereplő előcsalogatására is. Ezek néha elég könnyen megszerezhetők, Ki-Adi-Mundi például a gyakorló pályák sikeres megoldása esetén máris a rendelkezésünkre áll. Természetesen minden karakternek megvannak a saját speciális mozdulatai és természetesen az erőt is másképpen használják. A szereplők képességei átlagosan egyformák, de míg az egyiknek a kardforgató képességei jobbak, addig a másiknak a jedi trükkjei használhatók jobban.

Ha azt gondoljuk, hogy a JPB végigjátszása könnyű, akkor tévedünk. Nem elég, hogy a pályák egyre nagyobb ügyességet és odafigyelést igényelnek, egyre több, erősebb és rutinosabb ellenféllel fogunk szembekerülni. A történet lényegét a robotinvázió alkotja, így minden pályán találkozunk majd harci droidokkal. Ezek mellett mindig az adott pályára jellemző ellenfelek fognak feltűnni. A Tatooine-on jawa-k és buckalakók, Coruscant-on fejvadászok, stb. Legtöbb ellenfelünk lőfegyverrel van felszerelve, így likvidálásuk egyszerű lesz: megvárjuk, míg ránk lőnek és fénykardunkkal visszaverjük a lövedéket. Ennek a mozdulatnak a begyakorlása nagyon fontos, ezért érdemes kitapasztalni a pontos időzítést. Fénykardunkat természetesen rendeltetésszerűen is tudjuk használni, így a különféle vágás és szúrás kombinációk alkalmazásával csökkenthetjük ellenfeleink létszámát.

A JPB grafikája első ránézésre nagyon jónak tűnik, bár egy bizonyos idő után sajnos sablonossá válik. Valahogy hiányoznak belőle azok az apró részletek, amik más játékokat feldobnak. Pozitív példaként viszont felhozható, hogy a grafikusok bizonyos helyeken kimondottan hangulatos fényviszonyokat alkottak. Arra viszont már nem vették a fáradtságot, hogy a fénykard és az energia lövedékek saját fényét lemodellezzék, pedig a vas biztosan elbírta volna. A karakterek animációjának megvalósítása eléggé különböző. Míg a robotok mozgása kimondottan jól ki van dolgozva, addig a játékos szereplők az átlagos, néhány szerves egyed mozgása pedig egyenesen a rossz kategóriába tartozik. Ilyen a második pálya végén található óriási féreg-szerűség.

A játék alaphangulatán igen nagyot emel a zene és a különféle hanghatások. A fénykard búgó, zizegő hangja, az ellenfelek lövedékeinek nyafogása, a robotok zárlatos agóniája mind iszonyatosan sokat dob a hangulaton. Azt hiszem, hogy ennyire jól eltalált hangokat akkoriban nagyon kevés játékban hallottunk. A zenei aláfestés pedig maga a megtestesült eufória. Felcsendül John Williams géniuszi muzsikája, az embert pedig teljesen magával ragadják a mesterien hangszerelt dallam hullámai. És amikor a kórus belekezd a „Duel of the Fates”-be, az ember szinte beleborzong. Az egész úgy jó, ahogy van.

A Star Wars: Episode I – Jedi Power Battles Dreamcast verziója összességében jó játék. A kivitelezésében ugyan akadnak középszerűségek, de a Star Wars univerzum könnyen feledteti ezeket az apró hibákat, John Williams mester fenomenális zenéje pedig csak hab a tortán. A kétjátékos üzemmódja kimondottan jópofa, a vandál fícsör mellőzését pedig kitörő örömmel vettem. Egy icipici hiányérzet azért van bennem. A Dreamcast hardvere evvel a játékkal nem lett csúcsra izzasztva, ráfért volna még egy kis finomítgatás a grafikára.

Bocs, ha maximalista vagyok.

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés