Game ON – játékbarlang a javából

Október 19.-n nyílt meg Budapesten, a Király u. 26. alatt, a VAM Design Center alagsorában a Game ON interaktív videojáték kiállítás. A több, mint 10 évvel ezelőtt Londonban létrejött kezdeményezés alapvetően egy vándorkiállítás – a világ összes kontinensén, több tucat városban volt már megtekinthető és kipróbálható. A nagy banzáj most 2 hónapig Budapesten vendégeskedik.

Kívülről nem igazán vehető észre, hogy a patinás belvárosi épület alagsorában több mint 100 játékmasina várja a videojátékok múltjára és jelenére kíváncsi érdeklődőket. Csak a kirakatokat figyelmesebben bámuló szem szúrja ki Mario figuráját az egyik – egyébként eléggé tükröződő – portálüveg mögött jó fél méteres távolságra elhelyezett plakáton. Még annak is kicsit keresgélni kell a helyet, aki eltökélt szándékkal konkrétan pont ide indult.

A nyitás után pár nappal két Gamestar-os kollégával az oldalamon személyesen is megvizslattuk a felhozatalt. Igazából elég villám látogatásra sikerült az ottlét, mert alapvetően a nyáron indult videojáték történelmes cikksorozathoz tartozó videot (a Gamestar DVD-n található) vettük fel odalenn, így alaposabban körülnézni sem tudtam. Meg persze az én hibám is volt, hogy a forgatás után a kiállítás egyik házigazdájával, Barry-vel sikerült vagy másfél órát szájalnom. Így viszont több érdekes információhoz is hozzájutottam. Például hogy az ott kiállított cuccok egy része az ő tulajdonát képezik, és hogy azért van annyi sok irigylésre méltó Japánból származó szépsége, mert konkrétan Japánban él (már amikor nem a kiállítást pátyolgatja föld átellenes oldalán). Annyira sikerült eldumálnunk az időt, hogy jó fél órával tovább maradtam, mint azt a parkolójegyem megváltásakor terveztem. Volt is para, nehogy egy hónappal az aktuális dátum előtt mikuláscsomaggal lepjen meg valaki, de szerencsém volt. Viszont egy hét elteltével újra le kellett mennem, hogy immáron érdemben is körül tudjak nézni.

Már a bejárati függönyön átlépve nagyot dobban az igazi retró videojáték rajongó szíve, mikor megpillantja a két Syzygy – Nutting Associates koprodukcióban készült, a hetvenes évek diszkó stílusát idéző csillogó metálfestésű áramvonalas műgyanta kabinetet, amikben 1971-ben piacra került a világ legelső játéktermi videojátéka, a Computer Space. Kiváltságos érzés volt a saját szememmel megtapasztalni (az egyik masinát meg is taperoltam, soha vissza nem térő alkalom) a játékok viszonylagos sikertelenségét okozó szörnyűségesként aposztrofált kezelőszerveket a korábbi példányon. Nos, szerintem nem volt akkora gáz vele, mint ahogy azt a sok leírásban olvashattuk, inkább csak az újdonság és az ismeretlenség okozhatta, hogy nem lett instant világsiker. Kicsit arrébb lépve egy újabb videojáték történeti mérföldkővel kellett szembesülnöm, a sárga kasznis Atari Pong-gal. Ez már játszható állapotú volt, bár a kiállított gép maga nem üzemelt, de egy vélhetően eredeti panel ki volt hozva egy külön konzolra a kezelőszervekkel együtt, a képet pedig egy projektor vetítette a falra. Ez így indulásnak nagyon jól hangzik.

A Pongtól még tovább szemlélődve ismét egy projektoros csoda volt kipróbálható, de ez „csak” egy PC volt MAME emulátorral. A rendes arcade kezelőszervek és az óriási méretű kép azért eléggé ütött. A Syzygy gépekkel szemben kezdődött egy sor vitrines megoldású bemutató alkalmatosság, ezekben retró masinák voltak közszemlére bocsátva. A felső rekeszekben egy-egy ritkább gép volt látható, az alsó rekeszekben pedig működő, kipróbálható vasak sorakoztak. Bevallom férfiasan, hogy ott azon a szent helyen kerültem életemben először testközelbe több olyan gépezettel, melyeket azelőtt csak a számítógépem képernyőjén láthattam irigykedve egy épp lejáró Ebay-es aukció oldalán, ahol az összeg a számomra elérhetőtől elkeserítően csillagászati távolságokra volt. Magnavox Odyssey, SEGA JVC Wondermega, Fujitsu FM Towns Marty, Bandai Playdia, Panasonic és SONY MSX2 gépek, Nintendo Famicom a hozzá való Famicom Disk meghajtóval, NEC PC Engine CD-ROM kombó, Pioneer Laserdisc – PC Engine combo, Atari 400, Neo Geo AES, SEGA Dreamcast Hello Kitty limitált kiadás… ajajjajjajjj! Még egy igen ritka szovjet ZX Spectrum klónt is kerítettek valahonnan. Az Olympik-C cirill feliratát könnyedén elolvasva mosolyogva konstatáltam magamban, hogy mégiscsak ért valamit az a 8 év orosz nyelvtanulás.

A Magnavox Odyssey eléggé satnya képet mutatott magáról, sajnos az nem igazán látszott, hogy a TV vagy maga a gép kezdett el halódni. Játszani így nem igazán lehetett rajta, de legalább újfent megfogdoshattam egy életre keltett őskövületet, aminek a megjelenésekor még valószínűleg ágyba vizeltem (4 éves voltam). A további felhozatal is korrekt volt, CF kártyás vezérlővel ellátott ZX Spectrum, MSX 2 gépen futó Castlevania, Famicomon játszható Super Mario Bros, Amigán pedig a Lemmings. A következő teremben pár kivetítős masina volt látható. Volt valami Zeldás 4-játékos téma egy Gamecube-on, egy 8-játékos Bomberman parti Saturnon, és egy Steel Battalion Xbox Classicon – ez utóbbit egy hatalmas, két joystickos, pedálos, ezergombos kontroller monstrummal lehetett irányítani. Továbblépve egy újabb terem, és ismét pár elképesztő cucc. A számomra legbaróbb egy Playstationon futó vonat szimulátor volt, amihez egy spéci vonat irányító kontrollert mellékeltek. Úgy éreztem magam, mint valami ifjonc sínbohóc egy régi kurblis vezérlésű Ganz villamoson. Az egyik kedvenc játékomnál kicsit elidőztem, és gyorsan letoltam rajta 2 pályát. Igen, a REZ még mindig ott van a szeren, még akkor is, ha történetesen nem Dreamcast-en, hanem Playstation 2-n fut. Aztán ismét egy érdekes cuccba botlottam, egy Nintendo Virtual Boy kiszögelve valami állványra. Az árnyékoló keret nem volt rajta, így furán nézett ki. Viszont lehetett teniszezni rajta, a kép tényleg 3D-s térérzetű, egészen hihetetlen a látvány, még ha monokróm piros is az egész. Gyors pillantás a teremben fellelhető további gépekre – valami Guitar Hero fullos felszereléssel, PS3 Move tenisz, és a sarokban egy óriási kivetítőn… Igeeen! A Child of Eden, a REZ folytatása! Na, ilyen játékot is csak tudatmódosító szerek kombinált hatása alatt lehet megálmodni! Valami iszonyat pszichedelikus a látvány, digitális és organikus elemek eszeveszett kusza színes katyvasza, mégis az egész valahogy annyira egyben van, hogy egyetlen apró részletét sem kérdőjelezi meg az ember. Egy kis Kinect torna persze sohasem árt az egészségnek, úgyhogy itt is egy stabil 15 percre elidőztem.

A következő katakomba szakaszon van a handheld szekció. A plexi burkolatok alatt egyből felfedezek pár igazi csemegét: első kiadású Atari Lynx (jesszusom, hogy ez mekkora batár – csak Lynx 2-esem van, mondjuk az se kicsi), egy fehér kasznis limitált SEGA Game Gear, NEC Turbo Xpress – hordozható Turbo GraFX 16, Nintendo Gameboy Light, Epoch Game Pocket Computer, és több nekem még hiányzó tabletop és kvarcjáték. Néhány handhelddel játszani is lehet, egy nagy asztalra körben ki vannak téve a masinák. Persze alulról oda vannak fogatva egy csavarral, nehogy lábuk kéljen. Eléggé barbár megoldás, de így nem kell állandó felügyelet alatt lenniük.

Ismét egy óriási terem, benne egy sor géppel és pár oszlopos kialakítású szekcióval. A Megadrive-os Prince of Persia láttán kicsit meglepődtem, nem is tudtam, hogy erre a gépre is megjelent. Kimondottan szép a grafika, fel is írtam a játékot a beszerzendő listámra. Egy lépéssel odébb két fehér NEC kontroller lóg ki egy képernyő alól. Na, ilyen sem volt még a kezemben! A szekrényben odabenn egy NEC PC-FX lapul, ami a PC Engine 32 bites továbbfejlesztett változata. 1994-ben Japánban jelent meg, a SONY PSX / SEGA Saturn páros dominanciája miatt gyakorlatilag egy év alatt vége lett. A vibráló monitorok során végigtekintve csak néhány ingerkeltő grafikát találok, többek között egy függőlegesre állított LCD VGA monitort, amin a Trigger Heart Exelica fut. Természetesen Dreamcast-en, és természetesen arcade stick vezérlővel kombinálva. Eszeveszett szép játék, igazi bullet hell shooter. Csak a legnagyobb tumultusoknál lassul be a grafika, de akkor eléggé csúnyán. Hiába, no, a Naomi mégiscsak arcade hardver és jóval erősebb a Dreamcast-nél. A Trigger Heart Exelica egyébként az utolsó előtti hivatalosan kiadott Dreamcast játék, 2007 február 22.-n jelent meg Japánban. Itt még vetettem pár pillantást a maradék játékokra, aztán a kiállítás utolsó terme felé vettem az utam.

A sejtelmesen derengő szürkület, arcade gépek hangjainak csodás kakofóniája és az a semmivel sem összehasonlítható játékterem illat teljesen a hatása alá kerít. Évezredekkel ezelőtt elfeledett emlékek törnek fel a tudatom legmélyebb szegleteiből, bevillannak ifjúkori bandázásaim képei, mikor az üres sörösüvegek begyűjtéséből és visszaváltásából szerzett maréknyi ötforintossal a zsebünkben jártuk körbe a haverokkal az általunk ismert univerzum bolygóit – Kispest és Kőbánya játéktermeit. Nagy hirtelen azt sem tudom, melyik géphez menjek oda. Végül nekibátorodom, megmarkolom a Star Wars játék szarvkormányát, és belemerülök a vektoros grafika színes kavalkádjába. Máris X-Wing űrhajóm fedélzetén vagyok, Artu is csipog valamit, én meg csak osztom a Tie vadászokat. De jó, hogy nekik nincs, nekem meg van pajzsom… Pár pillanat múlva már a halálcsillag egyenlítőjének árkában kerülgetem a lézerzuhatagot, miközben megszólal egy belső hang: – Bízz az erőben, Sak! Igen, igen! Már csak pár méter és…. beletrafáltam!!!! Rohamtempóban távolodok a Halálcsillagtól, ami ezer darabra robban szét… És ebben a pillanatban visszazuhanok a valóságba, a képernyőn újra egyben van az óriási űrállomás, a támadó Tie Fighterek még ádázabban lőnek rám. Ez már a második szint.

Eredeti régi arcade kabinetet itthon elég keveset lehetett látni, leginkább a cserélhető paneles Challenger és hasonló JAMMA kábelezésű kasznik dominálták a játéktermeket. A kiállított gépek közül a fura alacsony – púpos kivitelű Mario Bros-t egészen biztosan akkor láttam először, a többi masina nagy valószínűséggel „megvolt” annak idején. Bár valóban, ahogy Brazil – ex-kollégám, aki a második látogatáson elkísért – is megemlítette, a számunkra oly kedves gépek valahogy hiányoztak. Nem volt Scramble, Super Cobra, Phoenix, Tutankham, Mr. Do, Amidar, Bagitman, Terra Cresta és sajnos Vanguard sem. Pár régi flippert is hozhattak volna igazán. Persze csak a telhetetlenség szólt belőlünk, a felhozatal kétségkívül nagyon korrekt.

A kiállításon sajnos nem a retró gépek dominálnak. Legalább fél tucat olyan régi masinát tudnék megemlíteni, amit mi rendszeresen kirakunk a kiállításokon kipróbálás céljából, de itt nem láttam belőlük egyet sem. Ellenben nagyon sok Xbox 360, Wii és PS3 van kitéve a legkülönfélébb játékokkal, de még PC-t is láttam, amin a WOW futott. Nagyjából 2 óra alatt végigjárható az egész, persze csak ha nem akarunk minden egyes gépet kipróbálni. Két dolog zavart – az egyik kicsit, a másik sokkal jobban. Egyrészről sajnos egyik gép mellett sem található semmilyen magyarázat, vagy legalább egy táblácska a gyártó nevével és a megjelenési dátummal. Másrészről hiányoltam a látogatókat. Mindkétszer szombaton voltam odalenn, és bár az első alkalom munkanapnak számított, ezért lehettek kevesen, de a második látogatásomkor sem volt tömeg. Sőt, kimondottan kevesen voltak. Talán 30-40 ember lézengett a közel 1000 négyzetméteren. Nagyon könnyedén tudtam egész termes fotókat készíteni anélkül, hogy bárkit is meg kellett volna kérnem, hogy ugyan haladjon már arrébb, ne zavarja a képet. Ez eléggé lehangoló érzés. Tessék felkerekedni és kihasználni a lehetőséget! Higgyétek el, megéri! És aki most nem megy el, az valószínűleg elszalasztja az egyetlen és utolsó lehetőségét. A január 8.-i zárás után ugyanis az egész kiállítás 6 hónapra Torontóba költözik, és ha ilyen gyenge marad az érdeklődés a tárlatra, szerintem soha nem jönnek vissza.

Galéria:

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés